Mottó: „…Civil társadalomnak nevezzük a szabadság azon utópiáját, amelyben az egyik embernek a másik emberrel való érintkezéséhez nincs szüksége sem társadalmi közvetítőkre, sem intézményekre, de még spontán csoportosulásokra sem…”
E szabadság-eszme legfőbb paradoxona ugyanakkor az, hogy hívei, (akik már a legkisebb mérvű autoritással szemben is azonnal fellépnek) az autonóm emberek ezen utópisztikus társadalmának realizálása közben nem riadnak vissza a legerőszakosabb eszközöktől sem annak érdekében, hogy saját céljaikat rákényszerítsék mindazokra, akik önnön autonóm életüket ezen utópián kívül szeretnék megvalósítani…
Hogy a szabadság-eszme milyen torzulásai vannak ma jelen a világban, azt jól mutatják azok a "civil" mozgalmak is, amelyek előszeretettel viselik a Guy Fawkes arcvonásait szimbolizáló maszkokat, miközben fogalmuk sincs arról (vagy mégis???), hogy Fawkes anno: (mint Európa úgymond legelső felháborodott polgára)épp az ellen lépett fel a legbrutálisabb módon(abban a hiszemben persze, hogy ezt a hatalmi önkénnyel szemben teszi)amit kora emberének mindenképp ki kellett fejlesztenie magában ahhoz, hogy világával együtt ne süllyedjen bele teljesen a személytelenség küszöbön álló materializmusába...
...s tette ezt ráadásul egy olyan hatalom jegyében, amelynek szükségképp el kellett buknia ahhoz, hogy a függetlenedni vágyó személyiség (értsd: a tudati-lélek fejlődése) útjából eltűnjön az utolsó, de hihetetlenül erős ellenállás, amelyet Guy Fawkes korában a katolicizmus jelentett...
Mottó: Olyan korban élünk, amelyben mindenki a szabad akarat agyrémét hangoztatja, de nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a szabad akarat gondolkodás nélkül nem igazsághoz, hanem önkényességhez vezet.
Olyan időket élünk, amikor egy olyan világot teremtettünk magunk köré, amelyből a szabad akarat egye inkább kiszorítja a felelős gondolkodást. Olyan világot, amelyben már nem akadunk fenn semmin, és amelyben éppen ezért semminek sincs következménye. Hogyan lehet felébreszteni ebből a gondolattalanságból a ma emberét? Meghökkentéssel!
Azzal, hogy olyannal kelljen szembesülnie, ami mellett nem mehet el közömbösen, amely által kénytelen kibújni a személytelenség álarca mögül és állást kell foglalnia valamely érték mellett. Olyan dolgokkal, amelyeken el kell gondolkodnia ahhoz, hogy megértse, miszerint: gondolkodás nélkül az akarata sem lehet szabad. Annak a gondolkodásnak ugyanakkor, amely a valóban szabad akarathoz vezet, meg kell szabadulnia a korábbi észlelések lerakódásaitól! Az a tűfok tehát, amelyből az emberi szabadság perspektívája megnyílhat: AZ EMBERI GONDOLAT, mert az akaratnak a gondolatba kell ágyazódnia ahhoz, hogy a gondolatban olyan akarat legyen, amely élhető valóságot képes teremteni káosz és/vagy önkény helyett.
Ezért aztán épp úgy, ahogy feleslegesen tanulmányozza a világi élet törvényeit az, aki életfogytiglani börtönbüntetését tölti, az is hiába törekszik a szellemi világ törvényeinek megismerésére, aki egész életére a fizikaiság (értsd: az ösztönök, vágyak és szenvedélyek által kondicionált világ) mátrixába zárja magát, hiszen megismerésben a tudás bővítését szolgáló célt látja, nem pedig a személyes sors átalakítására szolgáló eszközt.
A mátrix világból nem a magasabb törvények ismerete vezeti ki az embert, hanem annak tudatosulása, hogy lelki-szellemi tulajdonságai értéktelenek… ...hiszen a mátrix világán belül minden magasabb törvény rögeszmévé válik. Ezért nincs ma olyan ember, aki ellen tudna állni annak, hogy a létfenntartás javaiért, önmagát kompromittálja…
…a létfenntartás által kompromittált élet jelszavai pedig, (lásd: „az élni csak kell” illetve „jogom van a boldogságra”)kifelé fordítják az embert, aki mindig csak valaki másnak (a publikumnak vagy Istennek)játszik a javakért, a tapsért, a hírnévért vagy épp az üdvözülésért - mondja Hamvas.
"...A létfenntartás által kompromittált bensőségtelen embert, akinek sem vérre menő rokonszenve, sem sorfordító megismerése nincs, strébernek nevezzük. A stréber egy olyan valószerűtlen korszakban, mint amilyenben jelenleg élünk, világjelenséggé vált….
…de nem az emberek személyes életének szegénysége vagy tárgyi tudásuk hiányos volta miatt, hanem épp fordítva, azért, mert az egyes ember szerelme, barátsága, hite, hűsége és tárgyi tudása is, a stréberség következményeként válik egyre szomorúbbá, egyhangúbbá és lényegtelenebbé…"
Mottó: "…A mai emberben az a csodálatra méltó, hogy képes a nemlétezés legmagasabb fokán létezni…" (Hamvas)
"...Hiszen mi másnak lehetne nevezni azt az életet, melyet az intenzív értelmetlenség jellemez. Az értelem ismertetőjele ugyanis a tisztesség, épp úgy, ahogy a tisztesség ismertetőjele is az értelem. Ma ugyanakkor olyan világban élünk, ahol az értelem tisztességtelenné vált, s ezért kellett szükségszerűen a tisztességnek is értelmetlenné válnia.
Egy normális világban az értelem mindig intakt, éppen ezért morális épp úgy, ahogy egy ilyen világban az intakt morál is értelmes. Korunkban azonban nincs ostobább, mint a morál, és nincs immorálisabb, mint az értelem. Olyan világban élünk, amelyben a legokosabb dolog becstelennek lenni, és amelyben a legokosabb lény a gonosztevő, aki a kor összes bűnét elköveti...
A mai ember ugyanakkor nem csak azért áll a nemlétezés legmagasabb fokán, mert nem hisz az értelemben, hanem azért is mert az életet szándékosan rontja meg és mérgezi. És nem csak megrontja és mérgezi, hanem miközben ezt teszi, abban a hitben él, hogy jót cselekszik... ...és minél romlottabb, annál inkább és annál kizárólagosabban és kivételesebben és megközelíthetetlenebbül.
Olyan korban élünk, ahol seregestül vannak államfők és vezérek és költők és tudósok és apák, akik silány elméjükben az angyali megdicsőültség jóságának tudatában léteznek, holott csupán indiszkrétek és pimaszok és immorálisak és gonosztevők és becstelenek, és hogy a jóság tudatát fenntartsák, akár az ördöggel is szövetkeznek (értsd: a jóságért hazudnak, árulkodnak, bosszút állnak és marnak és mérgeznek)...
Mottó: "...Modern európainak lenni annyi, mint átélni azt a drámai szituációt, amely az időből fakad, s az embert az elé az alternatíva elé állítja, hogy elhagyja-e az európai kultúrát vagy folytassa azt...." (Hamvas)
A mai ember legfontosabb élethelyzete az, hogy miként áll az időben (értsd: hogy közvetlen kapcsolatban áll-e valamely világtörténéssel vagy sem). A második élethelyzetet az jellemzi, hogy benne "az ember önállóságát feladja, és az idővel diktáltat magának", míg az első élethelyzetben az ember megoldást választ. Nem az a kérdés tehát, hogy az ember önállóan akar-e valamit, vagy kényszer által cselekszi-e ugyanazt hanem, hogy egy adott cselekvés az ember által történik-e vagy sem... ...értsd: hogy az ember nyitva áll-e az idő felé(hogy általa történhessen meg az, aminek meg kell történnie) vagy megpróbál elrejtőzni az idő elől...
Az időszerű magatartás látszólag passzív, hiszen befogadja mindazt, amit az idő mond, ugyanakkor aktív is, hiszen megvalósítja azt, aminek eljött az ideje.
Olyan korban élünk, amelyben modern európainak az tekinthető, aki egyik oldalon képes felismerni, hogy életét ebben a kultúrában kell megvalósítania(értsd: hogy olyan gazdasági, szociális, morális körülmények, és szellemi tradíciók között kell élnie amelyet adott társadalmi helyzete, és az elérhető eszközök tesznek lehetővé számára)másik oldalon viszont hajlandó ezzel az élethelyzettel szembefordulni(értsd: hajlandó magában cselekvésig formálni azt az akaratot, hogy felbontsa ezt a kultúrát, amelyet élhetetlennek tart)…
Benne állni az időben ezért azt jelenti, mint individuummá válni, hiszen Európa jelenlegi kultúrájában csak az tud egy vitathatatlanul tudathasadásos állapotban élni (értsd: az alkalmas arra, hogy a történet, a morál, és az életmód vonatkozásában is elengedje az elavultat és magán keresztül engedje megformálódni az újat) aki önmagával is képes szembefordulni, és hajlandó kritika alá vonni egyéni életét...
...de ez csupán más megfogalmazása annak, hogy a világ valós történéseihez csak az tud kapcsolódni, aki hajlandó felébredni, és felismerni azt a tényt, hogy mindaz, amit válságként él meg a társadalomban, a gazdaságban vagy épp a morálban, csupán tünete annak a válságnak, amely azért éri az embert, mert szellemtelenül éli az életét...
Mottó: Mély-önmagunkat úgy jellemezhetnénk, mint egyfajta kompenzációját annak, amit belső és külső világunk konfliktusaiért kapunk cserébe....
"...Az emberek általában hozzá vannak kötve a múltjukhoz, és foglyai maradnak a fiatalosság illúziójának. Öregnek lenni rendkívül népszerűtlen dolog.
Úgy tűnik, nem veszik figyelembe, hogy ha valaki nem tud megöregedni, az éppoly ostobaság, mintha nem tudná kinőni a gyerekcipőit. Egy harmincéves ember, aki még infantilis, természetesen sajnálatra méltó, de egy fiatalos hetvenévesre azt mondják, hát nem elbűvölő? Pedig mindkettő perverz, ízléstelen dolog, pszichológiai természetellenesség.
Az a fiatal, aki nem küzd és nem győz, elmulasztja fiatalsága javát, az az öreg pedig, aki nem tud figyelni a hegycsúcsokról a völgyekbe csordogáló patakok titkára, esztelen, valóságos szellemi múmia, nem egyéb, mint megdermedt múlt. Kívül marad a saját életén, géphez hasonlóan ismétli önmagát, amíg egészen elcsépeltté válik. Micsoda kultúra az, amely ilyen árnyalakokra tart igényt!
Az öregedő embernek tudnia kellene, hogy élete nem hág magasabbra s nem terjed ki, hanem kérlelhetetlen belső folyamat kényszeríti ki az élet szűkebbre fogását. Ha a fiatalkorú túl sokat foglalkozik önmagával, az csaknem bűn, vagy legalábbis veszély, az öregedő ember esetében viszont kötelesség és szükségszerűség, hogy komoly figyelmet szenteljen legbensőbb önmagának. Ahogy a Nap vonja be sugarait, hogy önmagát világosítsa meg, miután fényét egy világra pazarolta el.
Ehelyett sok öreg ember inkább arra adja magát, hogy mély-önmaga megvilágosodásának szánalmas pótléka legyen (értsd: hipochonder, fösvény, elvek megszállottja, múlt idők magasztalója vagy éppen örök siheder), ám ez csupán elmaradhatatlan következménye annak az őrültségnek, mely szerint az élet második felét az első alapelveinek kell kormányozniuk…"
Mottó: Ha már átélted tudattalanod asszimilációjának bármely mozzanatát, nem tagadhatod azt a tényt, hogy általa voltál képes megragadni valódi lényed lényegét...
Ha tetszik, ha nem, el kell ismernünk, hogy minden biológiai és pszichikus történés szellemi irányítója az a TELJESSÉG(melyet a mai ember „tudattalan”-nak nevez)amely minden pillanatban a totális megvalósulásra, (az ember esetében, a totális tudatosodásra) törekszik.
Ezért mondhatjuk teljes bizonyossággal, hogy mindenkori életkörülményünk tulajdonképpen tudatosodásunk folyamatának aktuális állapota, önmegismerésünk pedig esszenciája ennek a tudatosítási folyamatnak.
Ezért van az, hogy az individualizáció nem csupán az önmagunkkal, hanem az emberiséggel történő eggyé válást is feltételezi, s ezért jelent garanciát az individualizáció folyamata az egyéni létezésen túl arra is, hogy az egyedek szervezett csoportosulása bármely közösségen belül (jól értsd: akár a legnagyobb autoritással rendelkező államban is) ne egy "névtelen tömeg" kialakulásához vezessen, hanem "a tudatos közösség" kialakulását eredményezze.
Ennek azonban elengedhetetlen feltétele az egyéni döntés felelőssége (értsd: hogy az egyén tudatosan és szabadon válasza mindazt amit megtesz, ahogy azt is, amit megtenni nem akar).
Ezért nem lehet valódi közösség ott, ahol az egyének nem vállalják korábbi döntéseik következményeit (ha azok számukra kedvezőtlenek) ahogy az önmaga indokát magában hordó(értsd: az önálló) egyén sem fejlődhet tartósan ilyen közösségen belül…
Mottó: Addig nem tudsz helyesen gondolkodni a dolgokról, amíg lelkedben helytelen életképzeteket táplálsz...
Olyan korban élünk, amikor az előző emberi korszakokból származó "kategórikus imperatívuszok" (erkölcsi parancsok) elfogytak és nem keletkeznek újak, és ezért: az ember mivoltának azon a helyén, ahol az akaratnak élet-impulzusként kellene működnie, csak belső üresség tátong.
Kant óta tudjuk, hogy a "kategórikus imperatívusz" akkor működik az emberi lélekben, ha az ember úgy cselekszik, hogy cselekedete mások számára példaértékű lehet (értsd: ha képes úgy cselekedni, hogy a másik emberre mindig mint célra és sohasem mint eszközre legyen szüksége"). Kant persze tudta, hogy ez majdnem lehetetlen, hiszen az emberek többsége képtelen lemondani az önérdek követéséről, vagyis arról, hogy önmagát célnak, míg másokat csupán e célt szolgáló eszköznek tekintse... ...ezért aztán, miután eljutott odáig, hogy racionális gondolkodással egyetlen "kategórikus imperatívusz" sem igazolható, a lelkiismerethez kényszerült folyamodni, (értsd: a "halhatatlan lélekre", és "Istenre" kezdett hivatkozni) és azzal érvelt, hogy az ember csak Isten segítségével válhat erkölcsössé.
Íme a példa, hogy miként teheti erőtlenné életképzeteinket a gondolkodás, hiszen ez a logika vezetett ahhoz a képzethez amely szerint: a hit birodalma ott kezdődik, ahol a tudás véget ér(vagyis: hogy a tudás nem támaszkodhat a hitre, és a hitből sem származhat tudás)...
Mit jelent mindez? Azt, hogy ha igaz, hogy a hit világában (értsd: a lélek birodalmában) olyan impulzusok működnek, amelyek a mai emberi ész számára megismerhetetlenek, akkor az ember nem képes megismerni azokat az erőket sem, amelyek akaratát a helytelen helyett, a helyes célok felé fordíthatnák...
Mottó: Karácsony éjjelén, lelkedben ébredjen fel az emberiség közös sorsában való osztozás hite, s ez öltsön testet a szeretet és a béke azon érzéseiben, amelyek ellent tudnak mondani a földi élet minden diszharmóniájának és küzdelmének.
"Vagyunk, megismerjük létünket és szeretjük azt, és szeretjük megismerésünket is" -mondja Szent-Ágoston. Ebben a három dologban semmiféle (az igazsághoz hasonló) tévedés nem ingathatja meg hitünket, hiszen ezen dolgok létezését úgy éljük át, hogy létezésük valóságát semmilyen fizikai érzékszervi észlelés nem igazolja.
A külső világ dolgai nem védekeznek, ha létüket tagadjuk, ezért kételkedhetünk abban, hogy létünk alapja szellemi... ...de LELKÜNK védekezik, mert a tudomány által felhalmozott cáfolatok ellenére sem tud kételkedni abban, hogy él, hogy eközben emlékezik, hogy megért valamit, hogy akar, hogy gondolkodik, hogy tud és ítél. S ahogy nem kételkedhetünk abban hogy élünk, (hiszen épp ezen kételkedésünkkel igazoljuk saját létezésünket) úgy (ha őszinték vagyunk magunkhoz)be kell látnunk: azért nem látjuk a külső világ dolgaiban a szellemet, mert nem ismerjük saját szellemi természetünket... ....mert ha ismernénk, akkor tudnánk, hogy: amit ma személyiségünkként ismerünk, már nem tartalmazza azt, ami benne egykor "isteni és örökkévaló" volt.
LELKÜNK viszont emlékezik arra, hogy eredeti hazájában (a szellemi világban) maradt vissza az lelki szubsztancia, ami Karácsony éjjelén a Jézus-gyermek által került a földi fejlődés áramlatába;
LELKÜNK emlékezik arra, hogy a Jézus-gyermekben született meg az a lelki szubsztancia, ami nem vett részt az emberiség földi alászállásában. (Ezért van az, hogy amikor ma az ember a Jézus-gyermekre néz, benne saját eredeti természetét látja, eredeti ártatlanságában és romolhatatlanságában...)
A Karácsonyt az éli át helyesen, aki gondolatai által képes beleélni magát mindabba, amivé földi fejlődése során vált az emberiség, és ezt össze tudja hasonlítani azzal, ami a Jézus-gyermek születése által adatott meg ismét az emberiségnek... ...
Azt mondják, hogy a BÖLCSESSÉG megérteti, megláttatja, megvilágítja a világot, a HATALOM és az erő pedig „összeácsolja” azt. Mindent, ami létrejön, a lények hatalma és ereje által jön létre, és aki nem kér részt a világ hatalmából és erejéből, az kizárja magát a világból.
Tisztában kell ugyanakkor lennünk azzal, hogy működik egy harmadik erő is a világban, amely a hatalom és a bölcsesség között feszül. Ezt az erőt nevezzük SZERETET-nek.
- az ember mondhatja, hogy valamit nem tud megtenni a fizikai világban, mert nincs még elég hatalma hozzá;
- mondhatja azt is, hogy nem képes beleélni magát valamibe lelkileg, mert nincs még elég bölcsessége hozzá;
- törekedhet ezért arra, hogy „mindenható” legyen, mert a hatalom ereje egészen az ahrimáni képességekig fokozható;
- és törekedhet arra is, hogy „mindentudó” legyen, mert a bölcsesség ereje egészen a luciferi képességekig fokozható;
- nem törekedhet azonban arra, hogy MINDENT SZERESSEN, mert a szeretet ereje nem fokozható.
A szeretet megoszthatatlan és fokozhatatlan, ezért nem függvénye sem a hatalomnak, sem a bölcsességnek, vagyis nem kell teljesülnie semmilyen feltételnek ahhoz, hogy az ember szerethessen bármit és bárkit, ami (aki) LÉTESÜLT.
Aki bármilyen feltételhez köti azt, hogy a másik embert szeresse, nem csupán azt árulja el, hogy NINCS BÉKÉBEN ÖNMAGÁVAL, hanem éppen e „FELTÉTELEK” által leleplezi le önmagát, hogy olyan zsákmánynak tekinti a másik embert akiből csupán azt a szubsztanciát akarja kivonni, amely pótléka lehet mindannak, amit saját életében nem tudott megteremteni...
Mottó: "Amikor az ember valós történelmi tapasztalatokra tesz szert, akkor sejtelmei támadnak a SORS működéséről..."
Ha az emberiség történelmi fejlődését nézzük, azt látjuk, hogy az időben az egyik esemény követi a másikat, ennek okán hozzászoktunk ahhoz, hogy a fellépő történelmi jelenségekre is úgy tekintsük, hogy azokban a korábbi korok hatásait keressük. Ez a szemlélet ugyanarra épít, ami a természettudományok alapját is képezi, azaz: hogy a történelem is olyan (mint például a fizika) ahol a külsőleg észlelt események okait, meg lehet találni a külső történésekben... Amennyiben azonban a valós történelmi életet megfigyeljük, be kell ismernünk, hogy ezzel a szemlélettel úgyszólván semmit sem lehet a valóságnak megfelelően megérteni.
"...Nem sikerül például, hogy az első világháborút egyszerűen levezessük a XIX. század kezdetétől 1914-ig történt eseményekből. A XVIII. század végén kitört francia forradalmat sem lehet pusztán az előzményeiből levezetni. Meg lehet alkotni ugyan bizonyos külső történelmi magyarázatokat, de ezekkel nemigen jutnak előbbre, és végül is kitűnik, hogy ezek csak erőltetett konstrukciók.
Az emberi történelem jelenségei akkor válnak érthetővé, ha a történelmi események alakulásában szerepet játszó történelmi személyiségeknél tekintetbe vesszük az ismétlődő földi életeiket is. Saját karmikus körülményeink vizsgálatához is csak akkor kapjuk meg a megfelelő lelki hangulatot, ha előbb azzal a karmával foglalkozunk, amely az ilyen történelmi személyek ismétlődő földi életein keresztül jelenik meg. Mert ami egy történelmi korszakban létrejön, azt maguk az emberek hozzák át a régebbi korokból. Ha teljes komolysággal, egészen pontosan és konkrétan ragadjuk meg azt, amit a karmára és az ismétlődő földi életre vonatkozóan sokszor csak elméletileg vizsgálnak, akkor azt fogjuk mondani: valamennyi jelenlevő személy már többször itt volt a Földön, és mostani földi életükbe áthozták az előző földi életeik eredményeit.
Csak akkor látunk bele a karmába, ha ezt a szemléletmódot komolyan vesszük. A karma szemléletéből leginkább akkor tanulunk, ha a karmára vonatkozó eszméket a történelmi élet konkrét kérdéseivé alakítjuk át. Mert ekkor nem azt fogjuk mondani, hogy ami 1914-ben történt, az annak következménye, ami 1910-ben történt, ami pedig 1910-ben történt, az abból következik, ami 1900-ban ment végbe, és így tovább, hanem azt igyekszünk felfogni, hogy az emberi létben megjelenő személyiségek hogyan viszik át a mérvadó jelenségeket a régebbi korszakokból a későbbiekbe.
A történelem valóságos, igazi szemlélete csak úgy jöhet létre, ha az emberi sorsok mögött meglátjuk a történelemben külsőleg elénk lépő események hátterét..."
Összeegyeztethető-e az igazság szellemével, hogy korunkban bárkit is hatalmába kerítsen, az a fajta megszállottság, ami a Palesztinai események előtt még Krisztus felé vezette az emberiséget…?
A VÁLASZ:
"A szabadság és az igazság kérdésének következetes átgondolása ebben a kérdésben csakis nemleges választ eredményezhet. Az igazság ugyanis az, hogy korunkban, senkit sem keríthet hatalmába ellenállhatatlanul egy olyan szellemi erő, melyet az ember nem akar magába fogadni, legfeljebb „ a másik oldalról segítheti az embert , ha az keresve, a megismerésen fáradozva, kinyújtja felé a kezét…”
Ha ez így van, akkor rögtön adódik az újabb kérdés:
Mi szállja meg azt, akin (az ősi inspiráció szerinti) magasabb vagy legalábbis nem érzékelhető hatalom vesz erőt?
és a válasz ez esetben az, hogy:
a kisebb vagy nagyobb mértékben beszennyezett(értsd: a többé-kevésbé elhomályosított) igazság valamelyik hatalma, vagyis a TÉVEDÉS egyik szelleme… …s mivel ilyenből nagyon sok van, mindig az a legnehezebben felismerhető, amelyik a legtöbb igazságot hordozza...
(gondolatébresztő a Zsidó nép története és sorsa című ciklus 4. részéhez) (olvasáshoz klikkelj a képre)
„...Advent nem más, mint az emberi lélek évről évre történő ismételt felkészítése az ELJÖVENDŐRE(értsd: ADVENTUS-ra).…”
"...Érzéseink nem csalnak, - mondja Goethe, ítéleteink csalnak...” ergo: nem érzékszerveink, hanem lelkünk vétkes abban, hogy amit látunk, az nem a valóság, hanem „maja”. Tudjuk, hogy ez a gondolat kelet felfogásában azt jelenti, hogy az anyag (mint „isteni tett”) a világban egyszerűen jelen van, s mivel ez okozza az ember káprázatait, az embernek az anyagot el kell vetnie…
Goethe gondolatában azonban a káprázat az emberi lélek mélyére kerül, oda ahol a "Luciferrel" való nagy küzdelem lezajlik. Ezért van az, (ha helyesen szemléljük a dolgokat) hogy "Kelet "gondolkodásban olyan materializmust találunk, amely azért akar mindenáron kikerülni az anyagból, mert a maja szellemiségét nem ismeri el... Goethe ezzel szemben azt mondja: nem az anyag felelős azért, ha az ember lelkileg elmarad. Ha „LÁTNI” szeretnénk mi viszi előre valójában lelki fejlődésünket, akkor értenünk kell a maja sajátos természetét:
…az anyag ugyanis, mint "isteni teremtmény" nem rossz és elvetendő, hanem jó, és az is jó, ami az anyagi létben történik. Amit azonban a lélek, földi fejlődése során az anyagban átél, egyre rosszabbá válik. Miért? Mert a lélek kezdettől fogva Lucifer hatalmában áll. Azért nevezi Pál Krisztust második Ádámnak, mert a luciferi befolyástól mentesen lépett a világba, így az emberi léleknek olyan vezetője és barátja tudott lenni, aki Lucifertől fokozatosan megóvja, illetve a helyes kapcsolatba hozza vele.
Voltak korok, amelyekben a szellemi és a materiális még nem volt élesen elválasztva egymástól, (úgy is mondhatnánk, hogy: a materiális még szellemi volt, és a szellemi még külsőleg nyilatkozott meg). Krisztus impulzusa által azonban valami olyasmi került az emberiségbe, ami azóta érvényteleníti azt a szakadékot, amit kelet az anyag és a szellem közé állít, hiszen Krisztus, egyidőben vált az emberiség vezetőjévé és isteni teremtménnyé …
…a világban működő szellem semmibevételét jelenti az, ha az anyagot olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel, amelyeket a maja fátylán keresztül szőttünk, hiszen (míg az anyag igen)a maja nem isteni teremtésként, hanem a saját lelkünk „ősbűneként” van jelen a világban…
Advent egy alkalom, hogy évről-évre emlékeztessük magunkat erre az igazságra, és hogy jelen van a világban az, aki segít magunkat kibékíteni a világgal, éspedig azáltal, ha: legyőzzük magunkban mindazt, ami a matériát majává teszi… ...ahogy Goethe mondja:
"az isteni abban ismerhető fel a leginkább, amiben a leginkább rejtve van..."
Úgy is mondhatnánk: abban kell Krisztust keresnünk és megtalálnunk, aki a legtávolabbra áll tőle...
„...A természet nem engedi, hogy fényes nappal fellebbentsd a fátylát. Mit szellemednek el nem árul, azt srófokkal és emelőkkel sosem erőszakolhatod ki tőle…” -mondja Goethe...
S valóban úgy tűnik, egyre nyilvánvalóbb módon derül ki arról a gondolkodásról, amit az újkori ember racionalizmusnak nevez, hogy nem az Egyetemes Ember intuícióival közelít a létezés alapvető tényei felé, hanem az egyéni "én" intellektusával igyekszik megérteni ezeket a tényeket. Ez a fordított (értsd: az egyediből az általános felé tartó) gondolkodás vezetett ahhoz a természettudományos szemlélethez, amely szerint: a lét eredete lent van, és ennek okán az emberi fejlődésnek (a haladásnak) az egyszerűtől az összetett (ergo: az egyeditől az általános felé) kell haladnia...
...e szemlélet tarthatatlanságának belátásához elegendő átgondolni, mit mond Newton a gravitáció törvényéről, (amely az egész újkori természetszemlélet meg nem ingatható dogmájává vált). Azt mondja, hogy: "a fel nem függesztett és alá nem támasztott tárgyak azért esnek le, mert azokat a Föld gravitációs ereje vonzza".
Saint-Martin ezzel szemben azt mondja, hogy: "az erő poláris: s ezért a Föld vonzóerejével teljesen párhuzamosan hat egy másik erő is, ami tárgyak centrum felé való törekvésében nyilvánul meg..."
A szabadesésben ezért, a Föld központi erejébe való vissza-törekvés éppen olyan lényeges mozzanat, mint a központ vonzása. A tárgyak tehát nem merő passzivitásból "hullnak vissza a földre", hanem a középpontba való törekvés "aktivitása" okán.
Az igazságot mondjam-e, hatalmas katasztrófát idézve ezzel felebarátomra, vagy hazudjak érte, hogy megmentsem aktuális élethelyzetében..?
Amennyiben ilyen esetekben az ember a közösségi élet írott normáihoz tartja magát (amely azt parancsolja neki: "NE HAZUDJ) szükségszerűen kerül szembe lekiismeretével... ...ha viszont (az erkölcsi kódexet megszegve) lelkiismerete szavára hallgat, egyedül találja magát egy szubjektív hangra hallgatván, amelyről eleinte azt sem tudja, mifélék az indítékai. Senki sem kezeskedhet érte, hogy ezek csakis feddhetetlenek és tiszták.
Aki azt hiszi magáról, hogy nagyon is jól ismeri magát ahhoz, hogy kétely ébredjen benne aziránt, hogy amit e belső hangra hallgatva tesz nem jó, sőt velejéig önző, az megfeledkezik arról a tényről, hogy még a legjobbnak vélt tetteinknél is mindig ott áll mögöttünk "Mefisztó", aki atyailag vállon veregetve bennünket a "fülünkbe súgja: "Ezt pompásan csináltad barátom!"
Az érzékelhető igazság elég lehet az észnek, de soha sem adja meg az eberi élet azon értelmét, amely a lelket nem csupán magával ragadja, de meg is határozza...
A modern kor pszichológiájára alapozott nevelés és képzés „Szent Tehene” abból a hitből táplálkozik, hogy az ember képességei és a környezetéhez való alkalmazkodása révén fejlődik a világban.
Érthető tehát hogy a mai neveléstudomány (amely az embert, csupán környezete és az ahhoz történő alkalmazkodás függvényeként képes megérteni) nehezen szabadul attól a víziótól, amely szerint: az ember hajlamait hozzá lehet igazítani a mindenkori civilizáció természetéhez. Az ekképpen gondolkodók ezért, kívánatosnak vélt képességeket akarnak fejleszteni, (hisz az embert valamilyen tevékenységre szeretnék alkalmassá tenni) miközben figyelmen kívül hagyják azt a kérdést, hogy az ekképpen kialakított képességeknek milyen tulajdonságok szolgálatában is kellene állniuk.
Sok tanár tanít ma abban a hitben, hogy az iskolában közvetített ismeretek által olyan tapasztalatokhoz juttathatja növendékeit, akik ezen tapasztalatok birtokában képessé válnak az önálló gondolkodásra illetve a harmonikus életvezetésre.
Az élet ugyanakkor éppen azzal a tapasztalattal szembesít bennünket, hogy mire az embert, kialakított képességei révén sikerülne hozzáigazítani ahhoz az életrendhez, amely képzése kezdetén még fennállt, addigra ez az életrend megváltozik és kiderül, hogy az ember nem illik bele....
Gyűlöletünk mindig arra a valamire összpontosul, ami saját rossz tulajdonságainkat tudatosítja bennünk.
Csak az ostoba ember képes huzamos időn keresztül figyelmen kívül hagyni saját természetének ezen adottságát, jóllehet éppen ez a gondatlansága teszi őt alkalmassá arra, hogy a gonosz eszközévé váljon.
...mert ahogy a kolerában szenvedő betegnek nem használ, ha nincs tudomása betegsége ragályos voltáról, úgy az ostoba emberen sem segít, ha ártatlanul együgyű vagy naiv...
...sőt ellenkezőleg, inkább arra csábítja őt, hogy az önmagában el és fel nem ismert rosszat másokba vetítse ki...
A szellemi fejlődés útja korunkban olyan, hogy a legnagyobb, és legegyszerűbb, és kevés szóval kifejezhető igazságokért is meg kell küzdenünk. Olyan korban élünk, amelyben nem lehet a mélyebb igazságokat mindjárt a legegyszerűbb szavakkal elmondani.
Korunk karmájához tartozik, hogy nagyon sok apró részletet kell összegyűjtenünk ahhoz, hogy a legegyszerűbb (de egyben a legmélyebb) igazságok, teljes súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően jelenhessenek meg lelkünkben...
…ezért van az, hogy a mai ember életében mindig az a legnehezebb művelet, amikor szét kell választania egymástól azt, ahogy van (de ahogy nem szabadna lennie) attól, ahogy eredetileg volt és ahogy ismét lennie kellene...
...és aki ebben a mátrixban másra mer hivatkozni, mint az értelemre, az soha nem lesz képes különbséget tenni az élet intakt, és korrupt mozzanatai között…
Az individuáció folyamata azt jelenti, hogy a létezés legmagasabb szintjén, a személyes emberi lény áll.
Amióta a "Jordán-keresztelőn" A SZEMÉLY a földön ebben az alakban megjelent, azóta a közösséget, puszta jelenlétével kérdőjelezi meg...
...azóta a szellem hordozója nem a közösség, hanem a személy, aki számára nincs lehetetlen, aki bármit akar és meg tud tenni, aki teremtő!
Azóta a létezés értéke nem a közösség, (még akkor sem, ha az szép és szakrális) hanem az individuált ember, még akkor is, ha negatív és ördögi és gyűlölködő...
"...Mindazok a problémák és riasztó történések, amelyekkel korunkban szembesülünk, egytől-egyig az elavult megismerés, és a szellemi reintegráció határán nyilvánulnak meg, és azt akarják megértetni az emberrel, hogy az a világrend, amelyet maga köré épített elértéktelenedett, és (egy abszolút helytelen fejlődés következményeként) szembe került azzal a kozmikus renddel, (értsd: ideával) amit figyelmen kívül hagyott.
Az emberi civilizáció, társadalmi, gazdasági, tudományos és vallási viszonylatban, a fejlődés és létfenntartás kontextusában megrekedt, (de legalább is közel van ehhez) az egyes ember lelki nyomora pedig, logikus lépést tart ezzel az állapottal. Közeleg az a pillanat, amelyben egy kollektív tapasztalat fogja rákényszeríteni az emberiséget arra, hogy felelősséget vállaljon mindazokért a dolgokért, amelyeket ílymódon hagyott figyelmen kívül-e történet során...
...és csak miután az emberiség átszenvedte ezt az együttes tapasztalatot, akkor lesz képes arra, hogy belássa, hogy semmiféle demokratikus, vagy diktatórikus, elnyomó vagy szabadelvű természetszemléletnek, vallásos vagy ateista életformának sincs a legcsekélyebb értelme sem, ezért semmiféle hazugságszisztéma és szőrszálhasogatás, ami ma a népek, pártok és az egyes emberek között mindennapi gyakorlattá vált, nem vezethet valódi haladáshoz..."
"...Szenvedés akkor jön létre, amikor a külvilág behatásai nem felelnek meg annak, amit várunk illetőleg vágyunk, vagy amikor saját alsóbbrendű léttagozatainkban valami zavar (például: betegség) áll be.
A szenvedés az emberi asztráltest útján érzékelődik. Mivel az asztrál az „Örök jelenben” él, számára a jelen pillanat kellemes vagy kellemetlen volta a lényeges. Minél döntőbb az asztrál jelentősége a lélekben, annál inkább él az ember a jelennek, a pillanatnak A külső körülmények behatása éppen ezért, kényszerítően változtathat az asztrál szabad csapongásán, s ha ez a behatás ellenkező az asztrál vágytendenciáival, akkor beáll a szenvedés.
Ugyanezt hozza létre a fizikai testben fellépő betegség vagy fájdalom is. Végül az Én tudatos behatása: az áldozat, munkavállalás, szégyen, megbánás, stb. is szenvedést eredményez. Mindezekből a kézenfekvő megfontolásokból nyilvánvaló, hogy szenvedés nélkül nincs fejlődés. A kultúra, a műveltség, az udvariasság, sőt a civilizáció is sok-sok szenvedés tapasztalatainak eredményei.
Ezek a gondolatok már régóta tudottak az okkultizmusban, de teljesen idegenek a hétköznapi, sőt a vallásos ember számára is. Idegenek, sőt ellenségesek! A materialista ember annyira ellenkező lelki beállítottságú, hogy egyenes célkitűzése a boldog élet, a szenvedés elkerülése. Ezt célozzák a különböző szociális és szocialista politikai iskolák tanításai, s ez minden egyes ember titkos szíve-vágya. Korunk legnagyobb hibája, az összefüggések fel nem ismerése. Ebben a hibában elmerülve úszik a materialista emberiség.
Elkerülni a szenvedést (ahogy Buddha tanította) a földi dolgok felé forduló ember számára önmagában lehetetlen. Minden erővel elkerülni akarni a szenvedést pedig annyi, mint minden erővel megakadályozni a fejlődést.
Márpedig mindenki fejlődni szeretne, ugyanakkor saját tudatlanságából fakadó szemlélettel éppen annak lehetőségeit akadályozza meg. Ez a jelenlegi kultúra dekadenciájának egyik fontos oka, de ezt senki nem hangoztatja. Tudomány, filozófia, vallás, irodalom, politika egyaránt messze elkerüli, hogy az embereknek kellemetlen igazságokat mondjon. Mindenki csak kellemeset akar mondani közönségének, s ebben a "közönséget mindenáron megnyerni akaró versenyben" minden valóban lényeges életcél elvész, hogy helyet adjon egy giccses, limonádé-keveréknek, ami soha, senkin sem segíthet..."
nem a tanítás számít, hanem a személyiségbe vetett hit
Az ökumenizmus jegyében, ma divattá vált azon a módon toleranciát mutatni a világban meglévő (és egymással gyakran szöges ellentétben álló) vallásos meggyőződésekkel szemben, hogy azt hangoztatjuk, miszerint: meg kell keresnünk az „igazságmagvat” minden vallásban, hiszen végül is minden vallásban ugyanazt találjuk.
Semmit sem ért azonban a világfejlődés alapelveiből az, aki azt hiszi, hogy bármit is felfoghat az IGAZSÁGBÓL, ha összehasonlítja egymással a vallásokban fellelhető absztrakt azonosságokat. A világ ugyanis nem céltalanul fejlődik, ezért nincs abban semmi meglepő, hogy minden vallásban benne van az igazság. A vallások azonban alakot váltanak, (hiszen fejlődnek) és végül kialakulnak magasabbrendű formáik. Ezért van az, hogy ha valaki elég mélyre hatol bármelyik vallásban, azokban megtalálhatja ugyan a kereszténység tanításait és a kereszténység igazságát, de nem találhatja meg azt az IGAZSÁGOT, (ami a kereszténységet az összes többi vallástól megkülönbözteti) ami nem a tanításokban, hanem Krisztus tetteiben van elrejtve.
„Krisztus-evangéliumát” éppen az a tény különbözteti meg az összes többi vallás isteni tanításától, hogy KRISZTUS látható alakban, látható emberi formában jelent meg a világ tekintete előtt, vagyis általa olyasvalami érkezett a Földre, amit érzéki jelenségként kellett felfogniuk az embereknek, míg a többi vallás szellemi bölcsessége arra irányul, ami a Földön kívül van.
Természetesen sokkal könnyebb a JÉZUSBAN három évig élő KRISZTUS-személyiség isteni voltát tagadni, mint felismerni azt a tényt, hogy az „IGE” valóban hússá lett, ezért Krisztust nem csak a láthatatlanság világában lehet látni és megérteni, hanem itt a Földi élet valóságában is. Ezért van az, hogy elsősorban nem a tanításába vetett hitnek van jelentősége, hanem a személyiségébe vetett hit számít, mert ez a hit olyan erőt jelent a Földön, amely a legtávolabbi jövőig hat, hiszen a szellemi tanítások helyett, valóságos szellemi szeretettel fonja be a Föld felszínét.
Ha a mai ember, képes lesz átengedi magát ennek az erőnek, akkor újra felemelkedhet majd abba a világba, ahová tartozik. Ahogy a régi beavatással vissza lehetett nézni az emberiség korábbi szellemi állapotaira, (mert az ősi beavatás az ősi bölcsességbe avatta be az embert) ugyanúgy lehet Krisztus megjelenésének kezdetétől tekintve ellátni a legtávolabbi jövőig a modern beavatás által, ami az emberiség jövőjéről lebbenti fel a fátylat.
Ezért nevezzük a mai idők szellemi fejlődésének útját, a tudat beavatásának...
...és ezért érvényes ma az a szellemi tény, miszerint: amilyen irányban változik majd az előttünk álló időben az emberi tudat, olyan irányban fog változni az érzéki és a szellemi világ közötti kapcsolat is. Ezért fontos, hogy a szellemi megismerés ne csupán az ember bölcsességéig és kedélyvilágáig hatoljon le, hanem egészen az AKARATÁIG...
...mert az ember csak azáltal érti meg, hogy mit kell tennie jelenlegi életében, ha céljait nem a legközelebbi időkre (a délutánra, az estére és a holnap reggelre) helyezi, hanem olyan szellemi elvek alapján tűzi ki, amelyek a távoli jövőből hatnak vissza az akaratára és élettel táplálják személyes erőit.
Olyan korban élünk, amelyben a legtöbb embernek nincs élménye saját lényéről. Ennek oka az, hogy ez a lény sincs tudatában önmagának, vagyis nem ÉN-nek, hanem rendre valami másnak (például testnek, vagy léleknek) képzeli magát. Az ember ugyanis ma még azt hiszi, csak akkor lehet biztos abban, hogy létezik, ha érzékelhető módon van jelen valamiben. Amit azonban az ember ily módon (értsd: az éppen aktuális "valamibe" merülve) saját lényeként él meg, csupán dologi (tehát: olyasmi, ami nem az ÉN világához tartozik). Ezt a világot nevezzük az egó világának.
Az ember EGÓ-ja (nem valós lénye) azért azonosul valamely rajta kívül álló dolgokkal, mert azt hiszi, ha megismeri belemerülése tárgyát, akkor valós lényének megértéséhez is közelebb kerül. Az ego egyelőre másfajta megismerésre nem is képes...
...hiszen nem tudja, hogy testisége, lelkisége és gondolkodása egy olyan lény burkai csupán, aki mindaddig nem élheti át önmagát, amíg azokkal a képekkel azonosul, melyeket ezek a burkok tükröznek vissza valódi önmagáról…
Általában nem gondolunk arra, hogy az ember földi megismerése tulajdonképpen nem más, mint letompított rombolási ösztön. A Földön kivívott valamennyi ismeretünk abból a letompított szenvedélyünkből származik, amely arra irányul, hogy másokba behatoljunk, hogy amink van, azt kiterjesszük mindenre, ami rajtunk kívül létezik a világban. És mégis, éppen ez az egoizmus a záloga annak, hogy az ember felemelkedhessen önmagán túlra, és képes legyen arra, hogy a másik ember érdekeit helyezze önmaga érdekei elé.
Ha az igazi megismerés eredetét vizsgáljuk, tapasztalni fogjuk, mennyire megvan mindenütt a lehetőség arra, hogy megismerő erőivel az ember visszaéljen. Az emberi asztráltest ugyanis a maga belső természete szerint is nagy egoista, de az ÉN még ennél is nagyobb, hiszen nem csupán önmagát akarja, hanem a másikban is önmagát szeretné látni, ezért a másikba is be akar hatolni. A legbiztosabb jele az emberben működő pusztító és féktelen egoizmusnak az, amikor nem vagyunk képesek felfogni a másik ember gondolatait (és ebben a vonatkozásban mindegy, hogy az erre való képtelenségünket éppen milyen kifogással magyarázzuk meg a világnak)...
…hogy ez ne hasson rombolólag, mindazt, ami a megismerési erők összegződéseként él bennünk, annyira le kell gyengíteni, hogy csak annyira működjön, hogy fogalmainkkal és eszméinkkel bele tudjunk helyezkedni bármelyik másik ember fogalmaiba és eszméibe...
Az ember olyan lény, aki akkor érez boldogságot, ha több energiát fordíthat olyan tevékenységekre, melyek megegyeznek akaratával, és akkor boldogtalan, ha olyan dolgokat kell tartósan végeznie, amelyek akarata ellen valók. A boldogság titka fentiek ismeretében roppant egyszerű: azt kell tennünk, amit szeretünk...
...ám ha ez mégsem menne, akkor meg kell szeretnünk azt, amit tennünk kell. A boldogság ugyanis valójában nem más, mint "valóságra-szabottság"! A valóságra-szabottság kétféle módon érhető el: az ember vagy tökéletesen alkalmazkodik ahhoz, ami van, vagy olyanná alakítja maga körül a valóságot, hogy az megfeleljen akaratának...feltéve persze, hogy ehhez a valóság is hozzájárul...
Célszerű azonban, ha eközben nem keverjük össze az ÖNÉRVÉNYESÍTÉS realitását, az ÖNMEGVALÓSÍTÁS valóságával!
...amíg ugyanis az önérvényesítés szükséglet, az önmegvalósítás olyan magatartásforma, amely által az ember elkerülheti, hogy mások valamely szükségletén keresztül manipulálhassák őt...
...hiszen a manipuláció olyan csapda, (értsd: az emberi szabadság korlátozásának azon mechanizmusa) amelyet az ember önmaga hoz működésbe abban a pillanatban, amikor egy konkrét LEHETŐSÉGBEN akarja realizálni valamely szükségletét...
Az ember kétféleképpen szemlélheti önmagát: - ha külső lényként tekint önmagára, el kell jutnia odáig, hogy meglássa magát a teljes isten-akarta világ egybeáradásaként, vagyis Istenhez hasonló lényként! - ha viszont belülről tekint önmagára, akkor el kell jutnia odáig, hogy átérezze, miszerint szükségszerűen merülnek fel benne olyan ideálok, melyeket Isten írt szívébe, vagyis amelyek kétségtelenül isten-akarta erőként nyilvánulnak meg benne.
Ezért van az, hogy amikor kívülről szemléli magát valaki, akkor isten-akarta természete folytán mélyen megindulttá válhat, amikor pedig belülről, akkor istentől távoli lelke miatt összetört lehet. Az egészséges érzület azonban képes ezt a kétféle nézőpontot egybeforrasztani és meglátni bennük azt, hogy azok az erők, amelyek az Univerzum hatalmas kivonataként az embert középre állították, ugyanabból az isteni ősalapból származnak, amelyek a morális ideálokat írták a szívünkbe. Ez az oka annak, hogy minden érzékszervi tapasztalatunknak el kell tűnnie, ha magasabb megismerésekhez akarunk jutni. Üressé kell lennie és nyugodtan kell tudni várnia a léleknek arra, ami a térnélküli és időnélküli, dolog- és a ténynélküli, rejtett titkos világból felé közelít. Ostobák lennénk, ha azt képzelnénk, hogy magunkhoz ránthatjuk azt, ami csak szellemi megismeréssel érhető el, és ami nem egy belső érés következményeként van jelen lelkünkben...
...Az önmagát kereső ember első mozdulata, saját szokványos képének összetörése kell legyen. Csak akkor kezdhet el ÉN-t mondani, amikor-e mágikus szónak a tér, a kor és hatóerő határai már nem szabnak határt...
A legtöbb ember ugyanakkor, (ahelyett, hogy eljutna önmaga realitásának megértéséhez) egyelőre nem tesz mást, mint korlátozza, megrövidíti önmagát, (értsd: különbözőnek és kisebbnek érzi magát annál, ami) azaz minden tettével egy vasráccsal többet kovácsol börtöne ablakába, illetve egy fátyollal többet helyez látása elé...
...a testisége határai közé zárt ember (aki a földbe kapaszkodik, amely hordja őt) olyan mintha egy sas kígyónak képzelvén magát, (és szárnyait semmibe véve) a hasán csúszkálna a földön...
A mai kor embere (aki annyira büszke racionális gondolkodására) képtelen belátni azt, hogy abban a pillanatban, amikor visszafog valamit az életében, létrehoz egy olyan aktuális szükségletet, ami arra törekszik, hogy valamikor, valahol és valamilyen formában kiélhesse magát.
A mai ember éppen azért nem tud ellenállni az őt érő hatásoknak, mert azok okát a környezetében keresi, jóllehet a visszafogásaival saját maga teremti maga köré azokat.
Így válik érthetővé az a szlogen, hogy amitől félsz, az bekövetkezik, azaz át kell élned azt, (akár akarod, akár nem) de nem valamilyen "vak és eleve elrendelt sorsszerűség" okán, hanem azért, mert MINDADDIG ÁTÉLÉSBEN VAGY, AMÍG TILTAKOZOL ELLENE...
Az emberi élet kérdései lényegében mindig ugyanazok, hiszen létünk válságával kapcsolatosak:
...ezért van az, hogy (mivel a válság ezer, meg egy alakot ölthet) az ember lázasan keresi a megoldást, amit hol megszabadulásnak, hol üdvnek, hol bármi egyébnek nevez.
A probléma többnyire az, hogy-e keresése közben a legtöbb ember:
- egyrészt nem mer belenézni élete válságának félelmetes szakadékába;
- másrészt: ha meg is találja a válságból kivezető utat, nem lép rá, mert ez a lépés azt az áldozatot követeli tőle, hogy adja fel azt a megszokott és kényelmes életetvitelét (értsd: gondolkodásmódját, érzésvilágát és akarati automatizmusát) amely az adott válságba vezette őt…
…ezért van az, hogy (miközben nincs olyan válságban lévő ember, aki ne tudná, hogy ez az áldozathozatal kikerülhetetlen) az emberek többsége inkább halogat és kifogásokat keres...
...hogy mik ezek a kifogások?
Bármi, ami alkalmas arra, hogy az embernek ne kelljen szembe néznie élete válságával, ne kelljen hallania róla vagy ne kelljen kimondania azt ...
...tehát: minden, ami alkalmas arra, hogy az ember a saját korlátait arra használja, hogy eltorlaszolja önmaga előtt az önmagához vezető utat...
Az emberi EGO nem az értelem által jött létre, hanem az ember lelkében feltörő önállóságra törekvés vágyából született...
...úgy is mondhatnánk, azért: hogy az ember idő előtt (értsd: mielőtt még arra éretté vált volna) juthasson tudat-alatti én-szerűséghez...
...az egoitás tehát soha sem tudatos elhatározásból születik (értsd: nem szánékoltan válik egoistává valaki) hanem tudattalan vágy-késztetései alapján, ezért az egoitás felszámolása sem lehetséges a tudatosságra való felébredés nélkül...
"...Az emberi fejlődés jelenlegi stádiumában, a külső élettapasztalat számára minden azon múlik, hogy amikor az ember belép inkarnációjába, akkor a rendelkezésére álló eszközökkel, (értsd: fizikai, éter és asztrál-testével) miként érzékeli a világot.
Ez az oka annak, hogy nincs minden korszak számára érvényes szemlélet, (értsd: tanulási-tanítási elv) ugyanis az ember csak úgy tudja áttekinteni, felfogni és megérteni a világot, ahogy azt aktuális organizációja lehetővé teszi.
Jelenleg egy olyan ciklus közepén tartunk, amelyben az embernek a fizikai testén belül kell megszereznie azokat az erőket, amelyekkel később, vissza tud majd hatni saját fizikai testére.
A jelen kor tanulási feltételrendszere akkor helyes, (értsd: akkor támogatja ezt a fejlődést) ha az ember számára lehetővé teszi, hogy mindazt felvegye magába, ami csak a fizikai testen belüli működés során lehetséges.
...amit ugyanis a mai kor embere a fizikai testen belül dolgoz ki önmaga számára, az együtt halad majd a fejlődéssel, és egy jövőbeni inkarnációban olyan fejlődési fokra ér, amelyen az ekképpen felhalmozott szabad erők, egyfajta emlékezetként tudnak működni a tudatban..."
Az ember akkor tud helyes képet alkotni önmagáról, ha tudatában van annak, hogy milyen szerepet játszik saját lényén belül a gondolkodás. Ha tisztában van azzal, hogy nem agya gondolkodik, hanem a benne élő "érzékfeletti ember".
Az érzékfeletti ember ugyanis nem csak az agyra fejti ki hatását, hanem a fizikai test egészére is, ide értve az érzékszervek mindegyikét. A tudati tevékenység tulajdonképpen nem más, mint ennek a komplex áthatásnak a következménye.
Ma azonban sokan élnek abban a hitben, hogy a valódi megismeréshez elengedhetetlen, hogy odamenjenek a térben tőlük elkülönülve létező (fizikailag észlelt) tárgyakhoz, mert ezáltal figyelhetik csak meg azokat a folyamatokat, amelyek ílymódon, tőlük elkülönülten zajlanak a világban.
Aki nincs tisztában azzal, hogy egy érzékfeletti ember gondolkodik benne, (mert azt hiszi, hogy gondolkodása csupán fizikai agyának terméke) azt hiszi: ahhoz, hogy észlelni tudjon, minden alkalommal meg kell szüntetnie a közte és a dolgok közötti kisebb vagy nagyobb térbeli távolságokat.
Az ilyen ember nem tudja, hogy a benne élő szellemi önvalója által, eleve össze van szövődve azzal, amit tapasztal, ezért a valódi megismeréshez éppen arra volna szüksége, hogy elkülönítse magát ezektől a dolgoktól. Ezt viszont csak akkor tehetjük meg, ha nem a köztünk és a dolgok közötti távolságot szüntetjük meg, hanem a velük való tudatos kapcsolatunkat.
Ezt a képességünket fejlesztjük akkor, ha tudatosan működtetjük KÉPALKOTÓ (képzetalkotó) tevékenységünket. A képalkotás képessége ugyanis a szellemi világ azon szférájához tartozik, amelyen keresztül mindig a bennünk élő szellemi (érzékfeletti) ember mutatja meg magát...
Aki azt akarja, hogy valóságos lényével álljon a világban, első lépésként magáévá kell tennie azt a gondolatot, miszerint: AZÁLTAL, HOGY TUDUNK VALAMELY DOLOGRÓL, AZ ADOTT DOLOG NEM LESZ MÁSSÁ, MINT AMI. Tudomásul kell vennünk, hogy a dolgok nem változnak meg azáltal, hogy megismerjük őket.
Aki tisztában van ezzel a ténnyel, az azt is képes lesz megérteni, hogy valamely dolog nem azáltal válik ijesztővé vagy ellenszenvessé, mert kapcsolatba kerültünk vele (vagyis nem azáltal kelt érzelmeket és indulatokat lelkünk mélységeiben, mert elébe álltunk és megtekintettük) hanem ezek az érzelmek és indulatok már azelőtt is bennünk voltak, mielőtt azokat valamely megismerés felszínre hozta bennünk.
Aki ezt a tényt hajlandó felismerni, és elismerni, az megtette első lépését a valódi önismeret felé, mert képessé válik arra, hogy belássa, hogy jelenlegi fejlettségi szintjén meglehetősen rosszul áll a saját emberi bensőjét, a saját emberi lelkét illetően, amelyen csak akkor lesz képes változtatni, ha a megismerést nem félelmeitől és ellenszenvétől teszi függővé.
Az ilyen alapállás mágiája nem abban van, hogy eltünteti látókörünkből azt, amit nem szeretünk, vagy mássá varázsolja át azt, ami viszolygást kelt lelkünkben, hanem abban, hogy a dolog eredeti mivoltát érintetlenül hagyva, leoldoz bennünket a félelmeinkről és alantas ösztönkésztetéseinkről…
...és lássuk be, hogy ez a mai ember számára nem kis feladat…
"...Általában nem gondolunk arra, hogy világhoz való viszonyunk minden esetben megváltozik akkor, amikor környezetünkre valamilyen hatást gyakorlunk. Ezt a változást csak azért nem vesszük észre, mert az emlék már keletkezése pillanatában egybeolvad lelki életünkkel, amit sajátunknak érzünk.
Tetteink külső hatásai azonban elszakadnak lelki életünktől, következményei pedig túlterjednek azon a határon, amit még képesek volnánk emlékezetünkben megőrizni.
...pedig nem nehéz belátni, hogy egy-egy véghezvitt tettünk után, megváltozik valami a világban, valami olyasmi keletkezik, ami jellegét ÉN-ünk jellegétől kapta...
...ez az oka annak, hogy azon tetteink következményei, melyek jellegét ÉN-ünk adta meg, ugyanúgy visszatérnek ÉN-ünkhöz, ahogy az emlékezetünkben megőrzött benyomások is újraélednek, ha azokat valamely külső körülmény hívja elő...
...és ahogy minden emlékezetünkben megőrzött benyomás csak indítékra vár, hogy megjelenhessen tudatunkban, úgy korábbi tetteink ÉN-jellegű következményei is csak arra várnak a külvilágban, hogy kívülről lépjenek ÉN-ünk elé akkor, amikor (köznapi tudatunk számára tudattalanul) felkeressük ezeket a következményeket..."
Ma olyan korban élünk, amikor az emberiség további fejlődése azon múlik, hogy az egyes emberek minél nagyobb számban váljanak Én-né. Ezért kulcsszava ennek a korszaknak a TUDATOSSÁG.
...ezért van az, hogy a neurózisban lévő ember, (aki tudatában van annak, hogy neurotikus) sokkal magasabb szinten áll Én-fejlődésében, mint az, akinek nincs erről tudata, pedig neurotikus. Aki környezete számára súlyos terhet jelent, de ennek a ténynek tudatában van, sokkal magasabb szinten áll Én-fejlődésében, mint az, aki saját lénye felől, úgymond boldog tudatlanságban él.
Aki nem egy önmagával, ám ezt nem tudja, az illúziókat kerget, aki tisztában van ezzel a ténnyel, az már átment az individualizáció folyamatán, és képessé válik arra, hogy felelős és szabad ÉN-ként működjön a világban.
Korunk úgymond pszichés eredetű betegségeinek éppen az az oka, hogy az individualizáció folyamatát kikényszerítse, értsd: az egyént visszavonhatatlanul felébressze a tudat világosságába...
...ja, hogy ez fájdalommal jár? Ki mondta, hogy kellemes egy sötét szobából hirtelen kilépni a fénybe...
"...A magányos ember az, akinek az együttélésre fokozott igénye van, miközben önmagában játssza le mindazt, amit tulajdonképpen a többivel együtt kellene lejátszania. Magányos az, aki elrejtőzik mások elől, de nem azért mert bántják őt, hanem azért, mert ő az aki képtelen másoknak engedményeket tenni, és legszívesebben felszámolná a környezetében azokat, akik életüket szemellenző nélkül, vagy legalábbis kevesebb önámítással akarják élni....
...magányos ember az, aki komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy ne kelljen gondolkodnia, aki csak önámítással tud zavarmentes élet élni. Ezért van az, hogy a magány felszámolása elképzelhetetlen anélkül, hogy az ember abbahagyná az önámítást.
A magányos ember nem feltétlenül rossz, de minden esetben jelentéktelen. A magány ezért mindig közönséges, és démoni módon középszerű, amely arctalan és egyéniségtelen és jellegtelen.
A magány nem mindig bűn, de minden esetben bűnösen elhazudott élet következménye. A magányos ember ezért hazug, középszerű, svihák és link. Nem a pokolban él, hanem a moslékban.
A magányos ember nem bűnöző ugyan, de minden esetben tisztátalan. Ezért rejtőzködik, és tartja magát távol az élőktől és a holtaktól is. A legnagyobb ellenség a magányos ember, mert elhazudott élete okán soha nem önmagában kezdi rendbe tenni azt a zűrzavart, amit teremtett, hanem másoktól követel tisztaságot, átláthatóságot és őszinteséget..."
Olyan korban élünk, amelyben a pszichológia "áldásos" tevékenységének köszönhetően, kevés olyan ember él a földön, aki ne tudna arról hogy komplexusa van, (értsd: birtokában van valamely komplexusnak) azt azonban már sokkal kevesebben tudják, hogy úgymond: "a komplexusnak is lehet embere" (értsd: az ember is lehet valamely komplexus rabságában).
Pedig ez utóbbi jóval fontosabb tényező az ember megértésében, hiszen komolyan kétségessé teszi azt az feltételezést, amely egységesnek véli a tudatot, (azonosítva azt a pszichével) hogy ílymódon az akarat felsőbbrendűségéből indulhasson ki.
Minden koplexus-konstelláció ugyanis megzavarja az ember tudatállapotát, mert áttöri a tudat egységét, és többé-kevésbé megnehezíti, vagy akár lehetetlenné is teszi az akarat érvényesítését, nem is beszélve arról, hogy az emlékezet működésében is zavarokat okoz...
Ezért tehát a komplexust olyan lelki tényezőnek kell tekintenünk, amelynek úgymond hatásfoka, lényegesen meghaladja a tudatos szándékot, hiszen ha ez nem így volna, akkor semmilyen komplexusunk nem tudna át-áttőrni tudatunk egységes rendjén...
...ezért van az, hogy amennyiben valamely komplexusunk működésbe lendül, időlegesen képes rabul ejteni bennünket, és olyan gondolkodást és cselekvést kényszeríthet ránk, amelynek megjelölésére már csak a "korlátolt beszámíthatóság" jogi fogalma lesz alkalmas...
Az összes tradíció arról beszél, hogy tárgyi valóság nincs, és mindaz, ami külsőnek látszik, nem egyéb, mint a nem éber lény önvarázslata. Ezét tartja a tradíció a világot állapotnak, és nem helynek, és nevezi ezt az állapotot káprázatnak. A racionális gondolkodás ezzel szemben, azt állítja, (sőt tényekkel bizonyítja) hogy ez a káprázat, objektív törvények alapján leírható. Függetlenül attól, hogy az ember melyik valóságot fogadja el igaznak, gondolkodni felőle, csupán kétféle módon tud: vagy IGEN-t mond rá vagy NEM-et. Az IGEN azt jelenti, hogy az ember vállalja sajátt igazának valamennyi következményét és ezáltal személyessé válik, a NEM pedig azt jelenti, hogy az ember vélt igaza következményeit nem vállalja, és ezzel elszalasztja annak lehetőségét, hogy személyessé váljon....
A gondolkodás ugyanis nem olyan képesség, amit egyszer és mindenkorra meg lehet szerezni, majd rutinszerűen lehet működtetni. Ennek igazságáról általában az élet váratlan, nem rutinszerűen bekövetkező eseményei szoktak gondoskodni, de az emberek egy része mégis elhiszi azt, hogy ezekre a helyzetekre fel lehet készülni. Ez is a közkedvelt emberi illúziók közé tartozik.
Aki az IGEN szellemében gondolkodik, azt minden nap elfogja az érzés, hogy ez a világ varázslat, de akkor mi a valóság és mi az, ami nem varázslat? Az ilyen ember tudja, hogy senki nem segít rajta, senki nem súg neki, és mégis válaszolnia kell ezekre a kérdésekre, még akkor is, ha válaszaiban minden alkalommal kiforgatják és leleplezik majd, és kiderül, hogy érdekelt fél. Ez az emberi tudatosság értelme.
Aki a színvallás IGENE elől kitér az kiürül, tartalmatlanná válik, objektummá lesz szubjektum helyett, és személyét elveszíti. Minden nap újra és újra eldől, hogy az ember belül van, vagy kívül marad, éppen ezért le is lepleződik a világ előtt.
Aki a gondolkodás értelmét nem vállalja és benne célokat keres, (mert a gondolkodás következményeitől megrémül, és e rémület leplezésére éber tudatát, példának okáért antidepresszánsok, alkohol, kábítószer adagolásával, vagy épp pótcselekvésekbe és kész gondolati sémákba való meneküléssel eltompítja, vagyis NEMET mond) az LEBUTÍTOTT TUDATTAL él.
Az igazság realitás. Nem beszéd, hanem létmód. A gondolat, a szó és a tett egysége. A mai ember azonban nem az igazság jegyében áll, ezért egész élete irreális, és egzisztenciája hamis. Ezért van az, hogy a legtöbb ember élethazugságban él, vagyis egzisztenciája a mefisztói alku jegyében áll.
A mefisztói alku nem immorális, hanem amorális. Lényege a szellemi kapcsolat megszakítása. Mintha soha nem is léteztek volna. Ezért hiszi azt a mai ember, hogy az élethazugság, amit a saját életével megvalósít, nem Isten, nem a világrend, nem a kozmikus lét egészének sérelme, hanem olyasmi, ami a világfejlődésből kikapcsolható. Olyan, mint a „kisfröccs”: szóda, felesben a borral.
Csakhogy a hazugság az igazsággal felesben, nem féligazságot jelent. A féligazság nem az igazság fele, még csak nem is a hazugság fele, hanem olyasvalami, amiben az igazságból mákszemnyi sincsen - fenékig hazugság...
...ezért van az, hogy a mefisztói alku talaján élő ember mindig felismerhető arról, hogy vonzódik a hazugsághoz, sőt annál szívesebben hisz el valamit, minél valószínűbben nem igaz. Miért? Mert az igazságot sem fölismerni, sem elfogadni nem képes...
